Lehetséges ez? Képesek lennénk erre az áldozatra? Vagy mindez csak zavarba ejtő, cinikus képzelés?
*
A nagy ugrás öncélú és soha be nem teljesülő hazug ábránd csupán, és nem a „mi” Európánk jövője. Ha a szolidaritás és nem a védekezés útját járjuk, befogadjuk az elesetteket, a nyugatból kitaszítottakat, a megfosztottakat, a nem részesedőket, akkor sok, véres és értelmetlen halált is elhordozó türelemre lesz szükségünk, hogy integráljuk őket, hogy végül „megszelídüljenek”, hozzánk „idomuljanak” − ha ez egyáltalán bármilyen formában lehetséges.
Fájdalmas és hosszan gyógyuló sebeket fogunk szerezni egyénileg, állami és nemzeti szinten is, mert ezek a tömegek nincsenek felkészülve a nyugaton fennálló politikai, ideológiai polgárháborúra, a speciálisan ránk jellemző „kasztrendszerre”, elégedetlenségünkre.
Van elég türelmünk? Lenne elég bárkinek is? Mennyit bírnánk feladni abból, ami a miénk?
Képzeljük el, hogy eltöröljük Európából a harmadik világba exportált rabszolgaságot, hogy feladjuk a gátlástalan és nyerészkedő GDP-növekedést, a technokrata igényeinket, biztos kényelmünket, javuló életminőségünket; és beérjük a kevesebbel, talán sokkal kevesebbel, mint gondolnánk, hogy a többségnek is jusson abból, amit „mi” már megszereztünk. Európából bankárok, gyárigazgatók, közalkalmazottak, újságírók, diákok, munkások tömegei indulnak el színtiszta szolidaritásból, fegyverrel kezükben az Iszlám Állam ellen, testvéreikért − most még úgy tűnik, hogy a nyugati világot szórakoztatja az Iszlám Állam vizuálisan, színpadi precizitással stilizált brutalitása és terrorja. Lennének országok és polgárok, akik elsőként magukra vállalnák ezeket a terheket?
Európában, a nyugaton most ezt a türelmet, az önfeladást hazudjuk egymásnak. A valóságot, a kultúránkat megtagadva, mert nem merünk szembesülni életvitelünk, életlehetőségeink másokra kiszabott árával.